Csönd. Ahogy nézel engem, és én téged, nem hallunk semmit. Hiába a zsibongó család, barátok, mi csak a csöndet, és egymást érzékeljük. Látom, ahogy a szemed csillog. Már felvetted a kabátod, azt, amit oly sok hideg éjszakán terítettél rám. A sapkád, mely minden eső idején az én fejemre vigyázott. De ezek már csak emlékek, távoli emlékek. Ordítani tudnék, ordítani akarok, de nem lehet. Csak a csönd. Látom az arcod, de minden egyre homályosabb. Eszembe jutnak az elmúlt egy év eseményei. A találkozásunk, amikor fellöktél. Az első beszélgetésünk a szivárványokról. Amikor először fogtad meg a kezem puszta véletlenből. Amikor bemutattál a haverjaidnak. Amikor seggrészegre ittuk magunkat. Amikor megvédtél a többi sráctól. Amikor együtt sétáltunk kézen fogva a parton. Amikor a puszi félrecsúszott és elpirultunk. Amikor direkt ment félre. Az első csók. Az első együttlétünk. És a tegnap. Amikor bejelentetted, hogy elmentek…

Egy világ tört össze bennem. Azóta nem ettem, nem szólaltam meg. Még veled sem beszéltem. Pedig annyi mindent tudnék mondani. Azt mondtad, visszajössz. Nem hiszek neked. Sok mindent mondanak az emberek. Ezt mondtam utoljára. Azóta nem beszélek.

Újabb emlékképek. Amikor beteg vagyok és te egész nap az ágyam mellett ülsz. Amikor a hintaágyon szerelmet vallasz. Amikor… és érzem, ahogy egy forró, sós csepp folyik le az arcomon. Te mindig érezted, ha valami bántott. Mindig ott voltál, ha segítség kellett. Most ki lesz ott? Érzem az illatod, ahogy mellémlépsz. Az illatot, amire este elaludtam és reggel keltem. Az illat, ami ott volt, amikor örültem, és amikor sírtam. Érzem, ahogy a bőröd hozzáér az enyémhez és letörli róla a könnyemet.

-         Szeretlek. – súgom halkan, hogy csak mi ketten haljuk.

-         Én is. - mondja, majd egy forró csókban forrunk össze.